Jeszenszky Géza és fia szóváltása lehetne magánügy – de sajnos nem az

Az apaképünk valójában az Istenképünk. És az Isten nem tévedhet. Így sokáig a gyerek számára megkérdőjelezhetetlen evidencia, amit az atyja mond. Idővel aztán rájövünk, hogy ő is csak ember, sőt hajlamosak vagyunk akár kifejezetten lázadni ellene, hogy megtalálhassuk a saját utunkat. Mert mindenkinek szüksége van önálló személyiségre.

A tékozló fiú történetében a többség az otthon maradóval azonosítja magát, és igazságtalannak érzi a történet tanulságát. Pedig ő a legérdektelenebb figura; az igazi konfliktus az apáé és a távozóé. Vannak szélsőséges esetek: Brutus leszúrja apját, aki igazából nem is volt az. Oidipusz hasonlóképpen, bár ő nem tud róla, és különben sem létezett. Sztalin viszont nem váltotta ki német fogságba esett fiát. Szabad-e, hogy a politika ártson a családi köteléknek, sőt, akár szét is zúzza azt? Mátyás sorsára hagyta nagybátyját, akivel török hóhér végzett.

De mi van, ha az apák letértek az ősök útjáról, ha elhagyták a jó utat? Ilyenkor a fiak kötelessége a pályamódosítás, a visszatérés, a korrekció. Jelenkori politikai rendszerünk egyik nagy eredménye – már ha az –, hogy kibeszélhetjük dolgainkat, nyíltan, nagy nyilvánosság előtt. Akár minisztereket, exminisztereket is bírálhatunk, a közösség elé vihetjük ügyeinket. Ez egy meglehetősen demokratikus vívmány; Rejtő regényében Hontings lordja azért nem vállalta a miniszterelnökséget, mert akkor kinyomtatják az újságokba a nevét, és néhány pennyért bárki megveheti.

Jeszenszky Géza és fia szóváltása lehetne magánügy, de mivel ők maguk tették nyilvánossá, így – ellentétben Hontings lorddal – személyes vitájuk országos politikai üggyé vált, sőt kifejezetten szimbolikussá: évtizedek óta mondjuk, hogy a politika belépett a magánszféránkba, és családtagokat, rokonokat fordíthat egymás ellen. Nem biztos persze, hogy ennek nagy bajnak kéne lennie, legalábbis egy boldogabb világban, legfeljebb akkorának, mintha a Fradi-drukker apának Újpest-szurkoló a csemetéje.

Ráadásul a választási rendszerek generálják is a szélsőséges megosztottságot. Az USA-ban vagy Lengyelországban pár százalékon múlt, hogy a két gyökeresen eltérő jelölt közül ki határozhatja meg az irányt. A nyugati típusú demokráciákban rendszeresen előfordul, hogy szinte fele-fele alapon vágja ketté egy-egy választás a társadalmat. A kiélezett verseny miatt a résztvevők abban érdekeltek, hogy minél jobban radikalizálják az övéiket, megnehezítve (ellehetetlenítve) az átjárást a táborok között.

nem véletlen, hogy a kötődés nélküli multiknak, internacionális szervezeteknek, pénzügyi-gazdasági összefonódásoknak, maffiaszerű csoportoknak útjában állnak az efféle kormányok. Kis különbségnél a vesztes is csaknem azonos támogatással bír a társadalomban; a szoros verseny miatt az eltéréseket ki kell hangsúlyozni, ami tovább élezi a harcot, kibékíthetetlenné válnak a táborok. Ha legközelebb felcserélődnek a szerepek, éles váltás következik, lehetetlenné válik a hosszú távú, nemzetépítő politika.

Az Árpád-korban már testvérek és unokatestvérek szakították pártokra a magyarságot, amibe bele-belevontak idegeneket is. Mohács után két királyt választottunk, ami a vészterhes időkben végzetesnek bizonyult. De a kuruc-labanc ellentét sem újkeletű, még ha némi módosulással népi-urbánus vagy nemzeti-globalista lett is belőle.

Ez egyébként hamis elképzelésen alapszik, valójában továbbra is a nemzeti-globalista felállás van, de mivel feltűnt egy karizmatikus vezető, megpróbálják hozzá kötni a dolgot, abban bízva, hogy vele esetleg az egész konzervatív oldalt legyőzhetik. Ez azonban tévedés, a nemzeti tábor összeszedte magát az MDF megsemmisülése és Antall halála után is.

Nem az emberek mentek utána, hanem ő tudott annak a közösségnek az élére állni, amelyik a legnagyobb egyirányba húzó ideológiai erő. Ez az a közösség, amelyik az Isten-haza-család hármassága mentén rendezi be az életét, és itt találkozott a vezető iránti igény egy tehetséges vezető felbukkanásával. Nem véletlenül szeretne a másik oldal mindenáron valami hasonló kapitányt találni, de – ellentétben Orbán fejlődésével és építkezésével – gyorsan szeretnék a magasba repíteni.

Így lett Márki-Zayból, Magyarból sztár, és Bod Péter Ákosból vagy Jeszenszky Gézából afféle tekintélyes kiegészítő ember. Fodor Gábor egyenesen így fogalmaz: „az idős és tiszteletet érdemlő Jeszenszky Gézát – az Antall-kormány volt külügyminiszterét, későbbi nagykövetet…” 

Jeszenszkyre ugyanazok zúdították e jelzőket (megkockáztatom, talán maga Fodor Gábor is egy-egy felszólalásában), akik most hirtelen meglátták benne az államférfit. Pedig a rendszerváltáskor, a németek kiengedése után, az oroszok kivonulásával, a jugoszláv polgárháborúval, Csehszlovákia és a Szovjetunió szétesésével Magyarország kegyelmi pillanatban volt, ám a sorsfordító években nem volt egy karakán, bátor, buzgó és hazafias külügyminisztere, aki ebből a rengeteg esélyből bármit kihasznált volna. 

A kárpátaljai népszavazást, az ukrán alapszerződést vagy az addig nem létező Szlovákia megalakulását (amellyel értelemszerűen semmilyen szerződésünk nem volt, megpróbálhattuk volna újradefiniálni, hogy hol húzódnak az új állam határai)

A történelem olykor kinyit egy kiskaput, és az ügyes ország beléphet. Nekünk akkor nem volt ehhez tettrekész emberünk. Szomorú, hogy az egykori külügyminiszterről egy ilyen sajnálatos eset kapcsán kell beszélnünk. Nem a bársonyszékben töltött négy éve, hanem a fura hazai politikai megosztottság látványos demonstrálása miatt szerepel majd a korszakról szóló művek lábjegyzetében.

Nyitókép: Nyitókép: MTI/Lakatos Péter

***